Említettem már a napi túrát, viszont az elmúlt alkalalom után úgy gondoltam, hogy ez a túra megér egy külön posztot.

Nem véletlenül kapta a never ending story nevet.

Annyit tudtunk róla, hogy a tavalyi szezonban mindösze 5 csoport tudta megcsinálni, úgyhogy ennek megfelelően álltunk hozzá.

És hogy nevén nevezzem a dolgokat 70 kilométer 1500 méter szint és nagyjából 90% offroad nem kevés single traillel.

Már májusban sikerült megtapasztalni, hogy valóban nem lesz könnyű. Az első próbálkozás alkalmával mindössze 10 kilométerig jutottam, mivel a 2 merész vállalkozóbal az első már az első hegyen kifőtt, és vissza kellett jönnöm vele. Zsolt a maradék eggyel majdnem végig jutott, de a kritikus pont az utolsó hegy előtt van, ott ő is bedobta a törölközőt és csak haza akart jutni.

Majd jött a következő lehetőség, ahol az első single trailig végre eljutottam, és mikor leértünk rajta, csak annyit mondtam Zsoltinak, hogy b..meg. Azóta már többször jártam azon az úton és kezdem megszokni, így már nem is annyira vészes, de még mindig nem tudok végig lejönni rajta.

Szóval a második csapattal eljutottunk a kritikus utolsó emelkedő előtti városig. Ez Saint Miguel. Viszont volt egy vendég aki már a  halálán volt, úgyhogy az volt a terv, hogy hazajövök vele hegy nélkül. Ám amikor ezt a csapat többi tagja megtudta, ők is bedobták a törölközőt. Egyébként az első 40 kilit sikerült 4 óra alatt teljesíteni. Így lett a teljes túra 1200 szinttel 65 km.

Amit furcsálltam ebben a csapatban, hogy nem jutott eszükbe hazamenni, csak amikor jött a lehetőség. Ergo szerintem meg tudták volna csinálni. És nem értettem, hogy hogy tudják feladni így a legvégén :)

Ezek után nem igazán akadt bátor jelentkező, reklamáló viszont annál tbb. Jöttek a hisztik, hogyha nincs senki a nagy túrára akkor vigyem el őket egy kicsire. 

Erre kétszer sikerült is rávenniük, úgyhogy az első emelkedőre mindig elvittem őket, aztán egy rövid úton visszajöttünk. De egyszer sikerült egy nagyon jó túrát menni.

Ami kimardt info: A hazamenetel neccesen alakult olyan szempontból, hogy Zsolt épp azon a héten esett, és elrepedt a sajkacsontja. Egyik kéztőcsont, nem túl nagy, viszont annál fontosabb funkciót lát el. Így nem igazán maradt mountainbikeos. Szerencsére van nekünk egy erős Istink, így ő vitte a reggeli túrákat, a roadbike pedig délutánra lett átrakva szaunatúrának.

Így amikor visszajöttem, kedd reggel egy level3as túra várt, mivel már rég volt, majd rögtön utána szerdán egy level4es levezetés gyanánt. Úgyhogy sikerült erősen bekezdeni a kis pihenő után.

Szóval 2 emberrel nekiiramodtunk újra a napi túrának. Közülük az egyik saját biciklivel volt, és elég komoly erőnléttel. 

Na de a lényeg, hogy megcsináltuk. Baromi  jók kis túra volt. Kedvesek voltak és jófejek, még plusz szintet sikerült beletennünk, de egy percig nem merült fel senkiben, hogy ne csináljuk végig.

És pont emiatt éreztem úgy, hogy ez megér egy külön posztot. :)

Egyrészről meghaltam, másrészről jó érzés tudni, hogy meg tudom csinálni. Aznap valami nagyon más volt. Minden sokkal jobban bent, sokkal nagyobb önbizalommal bringáztam és jobban is vettem az akadályokat.

Persze, nagyjából vagy 5ször estem. de nem kell nagy esésekre gondolni, inkább csak eldőltem :D Ebből 2 az amiről szót ejtenék. Az egyik egy köves kanyarban volt, amit nem tudtam bevenni.  Kicsatoltam, hogy lerakjam a lábam, de meglepetésemre épp egy lyuk volt a lábam alatt így a semmibe tettem le, és szép lassan egy kiáltás mellett eldőltem. nem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek :D

A másik az utolsó nagy lefelében volt. Alapból érdekes volt megtapasztalni az utolsó felfelét amit eddig mindig kihagytunk. Amikor az ember már nem gondolkodik már nincs semmi csak a tekerés. Valahogy sikerült átesni egy holtponton, és úgy éreztem, hogy már minden mindegy. Nem vártam a felfelé végét, csak tekertem. És valahogy jólesett. Kicsit ijesztő :D

Tehát az utolsó lefelé egy elég meredek és nagyon technikás lefelé. Egyszer már jártunk erre még a legelső héten Zsoltival, csak ellenkező irányból, és nagyjából a felénél mondtuk azt, hogy hú ez durva.

Sajnos a vendég is esett egy nagyot, de szerencsére nem lett nagy baja. Épp már túl voltunk a nehezén amikor kicsit elvesztettem az egyensúlyom és sikeresen belementem egy bokorba. A kellemetlen az egészben csak az volt, hogy ez egy nagyon tüskék bokor volt, úgyhogy szanaszét szúrt meg karcolt. Itt jött el a pillanat amikor tényleg csak röhögni tudtam magamon. De ekkor már minden mindegy volt. Hazafele tartottunk, és vééégre megcsináltuk legalább egyszer a túrát. 

Azóta nem jött még össze két jelentkező, de valahogy nem bánom. Összeségében egyébként ha eltekintünk a nehézségétől a legjobb túra. a legjobb útvonalakkal, és látvánnyal. A szépségért és az élményért meg kell dolgozni :)

Fotókat itt találtok az ibizai tartózkodásomról: https://photos.app.goo.gl/Ob8YoWB4fU1WEXwI2